Merkel nyilatkozzál! Tudsz fogadni 50 regisztrált menekültet egyszerre vagy már ezt is meghaladja a képességed?
Amennyiben kifizeted a költségeket,az általad kijelölt táborig megy a busz.
A buszok élszakai forgalomban közlekednek,maximális időtartam 12 óra
Röszke és Hegyeshalom között a buszjáraton történik a regisztráció!
A buszok útvonala :
Fehér buszok (rokoni kapcsolattal rendelkezők,akik a családtagjaik elé jönnek) Röszke-Hegyeshalom
Színes buszok: (regisztrált menekültek) Röszke -Prága-Drezda
Szivárvány buszok(németorszábói fizetett járat) Röszke-Passau
A buszok WIFI -vel rendelkeznek,a Bevándorlási Hivatal emberei laptoppal végzik a regisztrációt(50 fő-re 5 óra áll rendelkezésre)
A buszon alkalmi munkavállaló tolmács áll rendelkezésre
Ujjnyomat és arckép
Menedékkérelme benyújtását követően– amennyiben 14. életévét betöltötte– a magyar hatóságok rögzítik ujjnyomatát és azt megküldik Európai Unió egységes ujjnyomat-nyilvántartó rendszerének (EURODAC) azért, hogy kiderüljön, ha korábban már nyújtott be menedékkérelmet, vagy tartózkodott egy másik EU-tagállamban. Ujjnyomatait bizalmasan kezelik az EURODAC rendszerében. Az ujjnyomaton kívül fényképet is készítünk Önről, amit szintén bizalmasan kezelünk.
Költségek
Ha Magyarországon ez az első menekültügyi eljárásra, akkor mind a hatósági, mind a bírósági eljárás tárgyi költségmentes. A tolmácsolás költségeit a BÁH viseli.
Segítségnyújtás
Amennyiben utazása során elszakadt családtagjaitól, és szeretné velük a kapcsolatot felvenni, a menekültügyi hatóság a Vöröskereszten és más humanitárius szervezeteken keresztül segítséget nyújthat Önnek. Ennek érdekében kérjük, adja meg részletesen hozzátartozói személyes adatait és utolsó ismert tartózkodási helyüket!
A menekültügyi hatóság mellett Önnek joga van egyéb személyek és szervezetek – így pl. ügyvédek, ingyenes jogi segítségnyújtást biztosító szervezetek és az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága – segítségét kérni.
A Páneurópai Pikniken történelmet írtak. Az 1989. augusztus 19-én 15.00 órára tervezett hivatalos programkezdés előtt az eseményt hírül vett NDK-s menekültek jelentek meg a helyszínen, majd a zárt határkaput átszakítva, több hullámban áttörtek a határon. A feletteseik által magukra hagyott és „szabadságra ítélt" magyar határőrök nem akadályozták meg a szökést, amely így a német egyesülés első igazán látványos akciójává vált. A határáttörés, elvezetett a keletnémet diktatúra fellazításán keresztül a német újraegyesítéshez, ez pedig Európa újraegyesülését is jelentette. Kohl kancellár ezt a következőképpen fogalmazta meg: „Ne feledjük, hogy a Brandenburgi Kapu alatti föld magyar föld! A Berlini Fal lebontása Magyarországon kezdődött, a német újraegyesítés felé az első lépés a Páneurópai Pikniken történt."
A kivándorolni kívánó keletnémetek kérdésében, akik hivatalosan a szabadságukat eltölteni érkeztek Magyarországra, végül tízezrével vártak arra, hogy átléphessék a nyugati határt, a Magyarországon belüli politikai helyzet meglehetősen közvetlen következményekkel járt. A kelet-berlini vezetés ugyanis az NDK állampolgárainak kitoloncolását követelte Magyarországtól. Ekkor már maga az NDK sem volt olyan bátor, hogy az erőszak alkalmazását indítványozza, de a Magyarországhoz intézett, pontokba foglalt követelések mégis burkoltan ezt szorgalmazták: a magyar állam vezetői „szólítsák fel” az NDK állampolgárait arra, hogy térjenek vissza hazájukba, és ezt a hazatérést lehetőleg „operatív módon és szervezetileg biztosítsák”. Ám ez most egy olyan utat jelentett volna, amelyre a magyar vezetés az akkorra már uralkodóvá váló körülmények között nem akart és nem is tudott rálépni. Eszerint az NDK menekültek kezelése és a határ megnyitása olyan kollektív érdemet jelent, amelyből a kormány, az ellenzék és a teljes magyar társadalom egyaránt kivette a maga részét. Ebből a szempontból – többek között – jogosan beszélhetünk arról, hogy a nyolcvanas évek végén Magyarország úttörő szerepet játszott a megmerevedett európai frontok fellazításában. Mindez azonban semmit sem változtat azon a korábbi megállapításon, miszerint az NDK menekültek sorsa akkoriban nem tartozott az egyszerű magyar embereket foglalkoztató legfontosabb kérdések közé.
Hogyan történt került sor a határ megnyitására? Itt csak röviden tekinthetjük át az előzményeket.[2] Tulajdonképpen két döntésről van szó. 1988 végén, 1989 elején Budapesten határozatot hoztak arra vonatkozóan, hogy a Magyarország nyugati határán lévő drótakadályokat – vasfüggöny – meg kell szüntetni, majd nyár végén arról is döntöttek, hogy az NDK-ból átköltözött minden személy számára engedélyezik az ekkor már akadálymentes, ám még mindig rendkívül szigorúan őrzött határ átlépését.
Azok az okok, amelyek az első döntéshez vezettek, jórészt gazdasági jellegűek voltak. A műszaki zár- és jelzőrendszer műszakilag elavulttá vált, már nem működött megfelelően, és a felújítása vagy akár a kicserélése olyan roppant nagy összegeket emésztett volna fel, amelyekkel már nem lehetett tovább terhelni az amúgy is gyengélkedő államháztartást. Emellett akkoriban a magyar állampolgároknak már jogukban állt útlevelet kapni, így értelmetlennek tűnt, hogy a határt költséges eszközökkel, harciasan lezárják a szökni kívánók ellen, hiszen már minden magyar legálisan utazhatott a nyugati országokba. Azon személyek túlnyomó része, akiket illegális határátlépési kísérlet közben őrizetbe vettek, külföldi, elsősorban NDK-s állampolgár volt. Tekintettel erre a helyzetre, a budapesti vezetés körében végül az az álláspont érvényesült, miszerint Magyarországnak nem feladata, hogy külföldi állampolgárok fölött őrködjön.
Ez mindenesetre ellentmond az 1969-ben Magyarország és az NDK között a vízummentes turistaforgalomról aláírt megállapodásnak, amely kimondta, hogy mindkét fél köteles megakadályozni a partnerország állampolgárainak egy harmadik országba való továbbutazását. Ezt a rendelkezést, két további ponttal együtt, 1989 nyarának végén Magyarország – mintegy nemzetközi jogi szükségmegoldásként – átmenetileg hatályon kívül helyezte. Ez a határ megnyitásának jogi alapját volt hivatott megteremteni. Magyarország az NDK képviselőivel folytatott tárgyalások során már korábban kihangsúlyozta, hogy az 1969-ben aláírt szerződést módosítani kellene. Azért, mert az nem illeszkedett megfelelően a Magyarország által időközben elfogadott más multilaterális egyezményekbe foglalt emberi jogi kötelezettségekhez. Ez elsősorban a Genfi Menekültügyi Konvenciót jelenti, amelyhez Magyarország 1989 márciusában csatlakozott, és amely előírja, hogy a menekülteket nem szabad visszaküldeni a hazájukba.
A második intézkedés meghozását, nevezetesen a határ megnyitását, az első lépés, a vasfüggöny megszüntetése tette szükségessé. A bontási munkákat 1989. május 2-án a sajtó előtt kezdték meg, és a magyar külügyminiszter, Horn Gyula, és osztrák kollégája, Alois Mock fellépésére, akik június 27-én – persze csak szimbolikusan – együtt vágták át a kerítés drótjait, ugyancsak a televízió kamerái előtt került sor. Az NDK lakossága a nyugatnémet média tájékoztatásából megtudhatta, hogy rés támadt a vasfüggönyön. Ezrek és ezrek özönlöttek Magyarországra abban a reményben, hogy Ausztrián keresztül továbbutazhatnak a Német Szövetségi Köztársaságba. A magyar hatóságok ekkor azonban még kitartottak azon szándékuk mellett, hogy megerősített őrséggel próbálják meggátolni a „zöldhatár” létrejöttét. Azonban ugrásszerűen megnőtt a szökési kísérletek száma, és a határra nehezedő nyomás is oly mértékben megnövekedett, hogy tarthatatlanná vált a helyzet. Szeptember 11-én a magyar kormány lehetővé tette az NDK-s állampolgárok távozását.
Ezt a lépés egy viszonylag rövid, ám mégis bonyolult politikai-diplomáciai játék előzte meg, amelyre túlnyomó részben a kulisszák mögött került sor. Magyarországnak a Bonn, Kelet-Berlin és Moszkva közötti háromszögben kellett manővereznie és a kockázatokat kipuhatolnia. Bár a határnyitást megelőző óvatos diplomáciai tisztázó lépések azt sugallták, hogy a Szovjetunió elfogadja ezt az intézkedést, ezt mégsem volt képes senki sem teljes biztonsággal előre megjósolni. Ugyan a magyar kormány végül nyilvánosan kijelentette, hogy emberi jogi okokból kellett cselekednie, ám az nyilvánvaló volt, hogy a Német Szövetségi Köztársaság és az NDK egymással ellentétes kívánságát tekintve – a határok megnyitása, illetve a menekültek visszatoloncolása Kelet-Németországba –, Magyarország Bonn javára és Kelet-Berlin ellen döntött a belnémet viszályban. Ez rendkívüli tett volt a Varsói Szerződés egyik tagjától. Ez még kiegészítendő azzal, hogy a Bonnnak kedvező döntés nem nyereségvágyból született. A Német Szövetségi Köztársaság a későbbiekben nagy politikai szimpátiával és szűkösen mért anyagi támogatással viszonozta a határok megnyitását.
Még egyszer: a magyar oldalon kollektív lépésről volt szó. Ha valaki mégis az egyéni érdemekről kérdez, akkor mindenek előtt azt kell leszögezni, hogy a döntés attól az embertől származott, aki a döntésért hivatalból felelősséget vállalt, és ezen a téren az általános mozgatóerőt jelentett: a miniszterelnöktől, Németh Miklóstól. A lépés előkészítésében és végrehajtásában irányadóan részt vett Horn Gyula, az akkori külügyminiszter, Horváth István belügyminiszter és munkatársaik, valamint bizonyos mértékben részt vettek az Igazságügyi Minisztérium vezetői és szakértői.
Magyarországon napjainkban alkalmanként olyan véleményeket hallani, hogy az ország 1989-ben a határok megnyitásával megindította és előidézte Németország egyesítését, és tulajdonképpen ez jelentette a keleti blokk összeomlásának kezdetét. Itt ajánlatos mélyebbre tekinteni. Mit eredményezett tehát a határ megnyitása? Magyarország 1989. szeptember 11-én szabaddá tett nyugati határát a következő hónapokban nem zárták le többé. Egészen közvetlenül a berlini fal november 9-i lerombolásáig mintegy 50.000 NDK-s keletnémet utazott Magyarországon és Ausztrián keresztül tovább a Szövetségi Köztársaságba. Ez jelentős szám, ám távolról sem jelent olyan nagyságrendet, ami közvetlenül maga után vonta volna az NDK összeomlását.
Jelentősebb volt az a politikai-pszichológiai hatás, amit a magyarországi események gyakoroltak az NDK lakosságára. A prágai és varsói nyugatnémet nagykövetségek tömeges megszállása és az NDK-s állampolgárok Nyugat-Németországba irányuló látványos vasúti utazása ugyancsak az ilyen következmények közé sorolható (a budapesti nyugatnémet nagykövetségen már augusztusban hasonló események játszódtak le, amikor a magyar kormány a nagykövetséget megszálló több mint száz NDK-s állampolgár számára engedélyezte a nyugatra való kiutazást). Az, ami Lengyelország és Magyarország politikai színtérén 1989 elejétől lezajlott, az NDK-ra (és Csehszlovákiára) is átterjedt, és további erőt és önbizalmat biztosított a rezsim elleni óriási tömegtüntetések számára.
Bár ezzel a történetírás területén a hipotézisek rendkívül bizonytalan talajára lépünk, megfelelő óvatossággal kimondhatjuk, hogy az NDK az összeomlást Magyarország beavatkozása nélkül sem tudta volna elkerülni. Ugyancsak józanul és reálisan az is kijelenthető, hogy a Magyarországon bekövetkezett események nélkül lassabb lett volna a hanyatlás. Ugyanakkor a magyar-osztrák határ megnyitása minden érintett félnél, még a bonni kormányzatnál is, teljesen előre nem látott mértékben meggyorsította az erózió folyamatát.
És aki most akar, eltöprenghet azon, hogy ez a gyors tempó mennyire volt annak köszönhető, hogy megfelelő időablak nyílt Németország egyesítéséhez, és olyan lehetőség adódott, amelyet Kohl kancellár jó ösztönnel azonnal megragadt. Az a kérdés ugyancsak feltehető, hogy mi történt volna a Szovjetunióval, és mi lett volna az 1991 augusztusában Gorbacsov ellen irányuló puccskísérletnek a kimenetele, ha akkor az NDK még mindig fennállt volna, és még mindig szovjet kezekben lett volna. Ám ezzel már teljesen a hipotézisek birodalmába jutunk, ezért nagyon tanácsos itt most megállni.
[1] John Lewis Gaddis: A hidegháború. Egy új történelem. Pantheon und Siedler Verlag, München 2008. S. 323. Angol kiadás: The Cold War. A New History. Allen Lane, New York 2007.
[2] A szerző a közelmúltban kiadott könyvében már részletesen körüljárta ezt a témát: Der erste Riss in der Mauer. September 1989 – Ungarn öffnet die Grenze. Paul Zsolnay Verlag, Wien 2008. Magyar kiadás: Oplatka András: Egy döntés története. Magyar határnyitás, 1989. szeptember 11. nulla óra. Helikon Kiadó, Budapest 2007.
Végezetül a forráselemzés menetét a szeptember 11-i események feltárásával zárjuk, mely cikk részben ugyancsak Győri Sándor munkája „Mától hazánkból szabad az út az NDK-beli áttelepülőknek”, illetve „Kohl, Genscher: Köszönettel tartozunk” címmel. Az első cikk a következő fontos gondolatokat (a hatalom részéről kiadott közlemény alapján) emeli ki a keletnémetek nyugatra engedése kapcsán: „A kialakult helyzetért a Magyar Népköztársaságot semmiféle felelősség nem terheli, a probléma okainak minősítése nem a magyar kormány feladata. Az áttelepülni kívánók ügyének rendezésében a Magyar Népköztársaság kormányát mindvégig az általánosan elfogadott nemzetközi és a saját politikájában érvényesülő emberi jogi elvek, humanitárius szempontok vezérelték. A tarthatatlanná vált helyzetben a kormány úgy döntött, hogy ideiglenes jelleggel felfüggesztve az 1969-ben kötött magyar-NDK kormányközi megállapodás vonatkozó pontjainak hatályát, lehetővé teszi a Magyarországon tartózkodó és hazatérni nem kívánó NDK-állampolgárok számára a távozást minden olyan országba, amely őket kész átengedni, vagy befogadni.” A második rész az NSZK Magyarország felé tett elismerését és köszönetét foglalja össze, melyből érdemes kiemelni Kohl, szövetségi kancellár, szavait: „Az első, amit hangsúlyozni szeretnék, az őszinte és szívélyes köszönetünk a magyar kormánynak és hatóságoknak. Nem utolsósorban az elmúlt napok közvetlen párbeszéde alapján tudatában vagyunk annak, s személyesen én magam is, milyen döntést hozott a magyar kormány. Ez az emberiesség és az európai szolidaritás szellemében elhatározott döntés, amelyért nagyon hálás vagyok. Nem fogjuk elfelejteni ezt.”
[1] A piknikhez szorosan kapcsolódott a Martonvásárban rendezett Sorsközösség Tábor, valamint a szervezésben segédkezett az MDF elnöksége, s Soproni Ellenzéki Kerekasztal is.
[2] Németh Miklós Bonnban, Horn Gyula pedig Kelet-Berlinben tárgyalt augusztus 25-én a keletnémet állampolgárok „jövőjéről”, melyet követően augusztus 31-én Horn ismét Berlinbe utazott, ahol közölte az NDK vezetésével, hogy Magyarország a megnyitott osztrák-magyar határon keresztül nyugatra engedi az NDK állampolgárait, megközelítőleg 20 ezer főt.
[3] A kormány döntését szeptember 10-én este jelentette be Horn Gyula a televízióban, az intézkedés szeptember 11-én 0 órakor lépett hatályba. Három nap alatt 12 ezer NDK-állampolgár távozott Ausztrián át az NSZK-ba, november végéig pedig mintegy 60-70 ezer keletnémet hagyta el hazáját Magyarországon keresztül.
[4] Oplatka András: Amikor 1989. szeptemberben megnyílt a határ. (link is external) – Forrás: mfa.gov.hu
